Erasmus+ Izland -2 és -1 napja

Pénteken 10 óra utazás után jutottam el a szállásomra Reykjavikban, amiben már benne volt a Budapest-Bécs autóút, az egy órás késése a repülőmnek és a rekordidőt jelentő, a repülőről 9 perc alatt a reptéri busz ülésére való behuppanás is. Fát csak 1,5 órával a szigetre való érkezésem után láttam először. Még a repülőről sem szúrtam ki egyet sem. Sajnos ennek egyszerű oka van: az ittlakók korábban gyakorlatilag minden fásszárútól megfosztották otthonukat fűtés és építkezés céljából, s csak későn kaptak észbe, így most rendkívüli módon fáradoznak azon, hogy minél többet újraültessenek. Ez persze leginkább a magánkertekben látványos, de egyes városi részeken is jól halad a dolog. 

A főváros, Reykjavik kicsi, kb. 120 ezer lelket számláló, kedves, átlátható város. Cserébe az időjárás nem a legkedvezőbb a nyaralni vágyóknak. Így volt ez akkor is, mikor a buszról leszállván ideérkezésem estéjén kapásból a finoman szitáló eső, a szél és mind a 10 Celsius fok örömmel fogadott. Ekkor tettem fel magamnak a kérdést - egyedül lévén az utcán - félhangosan, vissza nem folytott nevetéssel, hogy "normális vagyok én, hogy ide jöttem", és a csodás helyszínek közül válogatva nekem a júliusom majd felét egy ilyen helyen kell mindenképpen eltöltenem?

De már rögtön akkor kezdett eloszlani a kérdés okozta kétely bennem, amikor megláttam a bőröndömet húzogatva a város jelképének számító Hallgrimskirkja templomot, a virágzó bokrokat és az este 9-kor is világosban, szuper kávéházi hangulattal élő várost, a rövidnadrágos helyieket, ahogy a pénteki buliba sietnek... 

Így volt ez a hostelemben is, ahol a hangos zene miatt alig hallottam az amúgy nagyon kedves recepciós fiút. Megkaptam tőle a lakatomat, hogy a cuccaimat bezárhassam a szekrénybe - habár ez fölöslegesnek bizonyul, s első este nem is volt működő szekrény e célra a szobánkban...

Apropó, a szobánk: női, hatszemélyes hálóteremre adtam le a booking.com-on a rendelést. Ehhez képest első éjjel a szobánkan 2, a másodikon egy fiú húzta a lóbőrt. Szerencsére az a fickó, aki kb. 110 kilójával a mellettem lévő emeletes ágy tetején forgolódva az én ágyam kilengéseit, s ezzel majdnem az én hirtelen halálomat (az ágyból való kiesés esélyével) okozta, csak egy éjszakát töltött velünk. Konkrétan örömtáncban törtem ki, mikor kiderült, hogy elhagyta kicsiny közösségünket. A másik srác gyakorlatilag szinte nem is létezett számunkra, annyira keveset láttuk. A leírtakból érthető, hogy első éjjel szinte nem is aludtam. Cserébe a még a szobában lakó 3 nő közül kettő szarvasi tanárnő, akik szintén képzésre jöttek, ám másik kurzusokra. A harmadik meg egy nagyon helyes litván lány (vagy lett? - magyarul is keverem e két országot, innen is elnézést kérek mindkét nagyszerű nemzet polgáraitól - ám angolul meg végképp). 

A második nap reggelén már minden bajom volt. Az utazás miatti izgalom és holdtölte miatt eleve alvásdeficittel érkeztem, ám ehhez hozzáadódott, hogy az időeltolódás nem egy óra, mint sejtettem korábban (nem néztem utána), hanem 2. Így indokolatlanul korán ébredtem a körülmények ellenére, mert a magyar idő szerint már később volt. Azon gondolkodtam a levegőtlenség, kialvatlanság miatti fejfájásom közepette, hogy a zuhanyzás, a reggeli, a tulajdonomban még nem lévő kávé elfogyasztása vagy egy futás (tekintve az előző napi mozgáshiányomat) tenne jobbat. Ekkor kelt fel Zsuzsa is, a szarvasi földrajz-testnevelés szakos csoda tanárnő, aki félmaratonista lévén deklaráltan futni indult. Ehhez csatlakoztam. Már nem volt hülyeség a futócipő elhozatala, pedig a férjem le akart beszélni róla, hisz a bakanccsal összevetve ez ugyan nem foglalta el a fél bőröndöt, de cserébe nem volt biztos, hogy hasznos lesz. Végül nekem lett igazam. 

Első teljes izlandi napom tehát jól indult a csodálatos napsütésben a 6 km futással. Aztán a nyakamba vettem a várost, és összességében még 16 km-rel fejeltem meg a reggeli sportot. 

Egy csodálatos szoborkert vett le először a lábamról a méltán híres, már említett Hallgrimskirkja mellett. Olyan kifejezőek és egyediek Einar Jónsson alkotásai a viking sagákról, az emberi gyöngédségről és esendőségről, illetve a kereszténység esszenciájáról, hogy azok hosszasan lekötöttek a hűvös és a szemerkélő eső ellenére. 

Ezek után néztem meg belülről is Izland legnagyobb templomát, amely a város közepén áll egy dombon - így mindenhonnan látható érdekes, orgonára emlékeztetető homlokzata. Az épület csak az 1980-as években készült el, de hamar ez vált a város jelképévé. Pihenésképpen egy művészkávézóban fogyasztottam el a vágyva vágyott nedűt, ahol a berendezés egy családi ház nappalijához hasonlított a leginkább, üvegezett, kertre néző falfülkével, kedves emberekkel, albumokkal, képekkel... 

A déli időszakban a városi parkban töltöttem el az időt, ahol összefutottam egy másik, szintén Erasmus kurzusra érkezett magyar tanítónővel: egy-két óra termálvízbe lógatott lábáztató beszélgetés után már barátomnak mondhatom, olyan sok dologban hasonlítunk egymásra. Kezdve azzal, hogy ugyanott szálltunk meg, ő is szeret futni, biciklizni, falat mászni, emellett szinte teljesen egyidősek vagyunk, csupán 23 nap választ el minket korban egymástól. Azóta szinte minden szabadidőnben együtt fedezzük fel a környéket.

Délután egyedül folytattam a városi túrámat: ebédre egy tipikus izlandi ételt ettem, melynek neve plokkari. Ez egy halas, krumplis, sajtos, hagymás vasedényben sült egytálétel, amelyhez édes, sötét rozskenyér és vaj jár. Nagyon finom volt, de a rozskenyér ebben a formában nem lesz a kedvencem...

A nap folyamán gyönyörködtem az izlandi faházak és egyéb épületek szépségeiben, megtaláltam a katolikus templomot és megnéztem a régi temetőt is. 

Este életem első izlani miséjére igyekeztem (választhattam volna lengyelt is, de az angol misére vasárnap este tudtam, hogy nem jutok el a kurzus első programja miatt), ahol igencsak vegyes társaság verődött össze. Szerintem izlandiból volt a legkevesebb... Talán emiatt is az evangélium és a prédikáció angolul volt, így egy jó adag lelki tarisznyáravalóval hagyhattam el a szentmisét. 

Hazaérkezésemkor a hostel recepció szintjén ismét hangos és vidám buli folyt élő zenekarral - egészen az éjszaka közepéig, amely sajnos a szobából is remekül hallható volt, ám a fáradtság miatt ez nem akadályozott meg az elalvásban, de a bölcs előrelátással otthonról hozott füldugók is segítettek a kérdésben.